Némileg koncepciótlanul, késve és fejetlenül szaladtunk le április utolsó napján birtokunkra, azzal a meggyőződéssel, hogy a fűnyíráson és takarításon kívül nem lesz más dolgunk, mint élvezni a tavaszt. Ehhez képest megtapasztaltuk, hogy a hobbiparasztnak a tavasz az elkeseredés ideje. Derékig érő elefántfű, a bogyósgyümölcskertben térdig érő gyom fogadott. Bemértem a tennivalókat, olyan egy hétnyi munkának tűnt – volt rá másfél nap. Nekiláttam.
A füvet lenyírta a bácsink traktorral, majd bejelentette, hogy nem jön többet – se az egészségi állapota, se a világszemlélete nem engedni meg, hogy másnak bérmunkát végezzen.
Amikor megvettük tőle a számunkra nyilvánvalóan túlméretezett birtokot, azzal kecsegtetett, hogy ő továbbra is segít karban tartani szerény díjazás fejében, ehhez képest már másnap kicsit sértődötten viszonyult hozzánk. Nehéz a vidékiekkel. Hamar egyedül maradtunk.
Sebaj, ott a szomszéd Józsi, aki szépen megmetszette a szőlőt 10e forintért, ami nekem kicsit soknak tűnik, de szükségünk lesz még rá, ezért nem akartam kekeckedni.
A bokraim alig látszottak ki a hatalmas fűből, pedig amúgy szépen megeredtek. Karót Sümegen nem árultak, így nem tudtam elejét venni annak, hogy a fűnyíró traktor le ne vágjon egyet. Később Józsi kölcsönadta a szálvasát, amivel iszonyú lyukakat lehet a földbe verni, és akkor már tudtam használni a félig megégett göcsörtös szőlőkarókat is. Kb egy köbméter gyomot gereblyéztem ki a bogyósok közül, leszakadt a tenyerem, a talpam, a combom. Szőlőkarókkal kijelöltem a tizenegy megeredt kis nyújtózkodó komlót. Lepalackoztam húsz üveg bort – egyszer finom, egyszer rossz, nem tudom mitől függ, mennyire ízlik. Az ültetést ezek után igyekeztem minimálra venni, csak egy kis csípőspaprikát, kis elefántormányút, némi petrezselymet, némi metélőhagymát, és egy zöldségkeveréket ültettem el. Az, hogy a megfelelő illatanyagokat termelő fűszernövényeket elültetem a fák alá, a szőlőbe természetes védőnövényként várat magára. Sajnos nem elég májusban másodszor lemenni, de ez van.